Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

bundájába, sarkát széles, kipárnázott bordái közé vájva. Szinte
érezte a sűrű szőrt az ujjai között, maga előtt látta sárga
árnyalatát, a rózsaszín foltokat az orron, érezte az alvadt vér
fülledt, rothadó bűzét.
A medve megállt a hegy csúcsán, és felemelte az orrát. Ide-
oda lendítette a fejét, amíg végre Augie felé nem fordult. Iris egy
kisebb lejtőn csúszott lefelé a nadrágja ülepén, zöld pomponja
ott ugrándozott felette; fogalma sem volt, hogy mit lát
Augustine. Augie és a medve egymást nézték, s a férfi úgy
érezte, hogy valamiféle különös rokonság fűzi össze őket a több
kilométernyi hó, éles szikla és szélroham felett. Irigyelte a
medve méreteit, egyszerű szükségleteit és egyértelmű céljait, de
a magány felhangja is megcsapta, a vágyakozás és a
reménytelenség hangulata. Átható szánalom öntötte el a medve
iránt, aki egyedül kószál a hegyvonulaton, és csak a
létfenntartás mechanikája, az ölés és a rágás, a hóban fetrengés
és a szükségszerű alvás érdekli a dűnék között meg a
hóbarlangokban, a hosszú séták a tengerhez, oda-vissza. Az
állatnak csak ennyije volt, csupán ennyit ismert, erre volt
szüksége. Augustine gyomrában valamilyen érzelem mocorgott,
és a férfi rájött, hogy a megvetés az – a medve iránt,
ugyanakkor önmaga iránt is. Túlélte a lázát, de minek? Amikor
lenézett az előtte húzódó lejtőre, még látta, ahogy Iris
végiggurul rajta, majd felül, a pomponja fehérlik a hótól. A
kislány mosolyogva odaintegetett neki – egy játszadozó
gyermek. Arcának megszokott sápadtsága ezúttal belülről
ragyogott, rózsaszín pír öntötte el hófehér bőrét. Mire Augie
visszanézett a hegyvonulatra, a medve már eltűnt.