Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

anyás gyerek volt, tésztakeverő, krumplihámozó, fodrászatba
kísérő fiú. A házi feladatát a konyhaasztalnál csinálta meg,
amikor az anyja elég jól volt a főzéshez, amikor pedig nem,
akkor az ágya végében összegömbölyödve, mint egy kiskutya.
Az anyja kis kabalájaként funkcionált, egy gyermekként, aki
könnyen alkalmazkodott az összes hangulatához. Már
kiskorában is érezte, ha nem is tudta az okát, hogy az apja nem
nézi jó szemmel a kapcsolatukat.
Ő nagyon érzékeny volt az anyja hangulataira. Már előtte
megérezte a közeledő sötétséget. Tudta, mikor hagyja fetrengeni
a hálószoba homályában, és mikor húzza fel a redőnyöket;
hogyan csalja haza, amikor kicsúsztak a dolgok az irányítása
alól ügyintézés közben. Olyan kifinomultan irányította, hogy az
anyja soha nem gyanított manipulációt, soha nem látott benne
többet egy kisfiúnál, a megbízható barátjánál, állandó társánál.
Senki más nem tudta úgy lenyugtatni, mint Augie, főleg nem az
apja. A kisfiút a szükség vitte rá az anyja hangulatainak a
kezelésére. Csak úgy védhette meg, ha megzabolázza, és ahogy
egyre ügyesebbé vált ebben, kezdte úgy érezni, hogy sikerült
dekódolnia a problémáját, sőt legyőznie – hogy megjavította az
anyját.
Azon a télen, amikor tizenegy éves lett, az anyja lefeküdt az
ágyába, és tavaszig fel sem kelt. Augie akkor döbbent rá, hogy
soha nem oldhatja meg az anyja rejtélyét, hogy minden
erőfeszítése ellenére soha nem értheti meg. Hirtelen egyedül
maradt, és nagyon magányossá vált. Nem tudta, mihez kezdjen
nélküle. Miközben az apja a takaró alatt heverő, mozdulatlan
púpot szidalmazta, ő visszavonult a pincébe, és új örömöt talált