Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

nehogy elkerülje valami a figyelmét. A bázisból mindig is
kétesélyes volt a kommunikáció, a műholdas bizonyult a
legmegbízhatóbbnak, de anélkül csak a rádió maradt. Augustine
feltúrta az irányítóközpontot és a melléképületeket, hogy
begyűjtsön mindent, ami használható lehet, de nem sokat talált.
Az ottani felszerelés csak végszükség esetére szolgált. A
rendszer messze volt az ideálistól, alig lehetett vele elérni a
sziget északi csücskében lévő katonai bázist is, és leginkább a
felettük elhaladó repülőgépekkel való kommunikációra
használták. Az áramellátás gyenge, az antenna érzékenysége
még gyengébb; csak a nagyon közeli, nagyon erős vagy nagyon
szerencsés égi hullámokon utazó jeleket tudta venni. Feltéve,
hogy bárki adott ki egyáltalán jeleket.
Ez a pincében töltött évekre emlékeztette Augie-t, amikor
bekapcsolta az eszközöket, és elküldte a nap első CQ üzenetét.
Ez egyszerű volt, egyenes, célirányos. Keresett valakit, mindegy,
hogy kit. QSL-képeslapokat gyűjtött – a rádiós kommunikáció
megerősítését két amatőr között – a különféle kapcsolataitól,
aztán elrakta ezeket. Ezek egyszerű lapok voltak, az operátor
államának körvonalára firkált hívójelekkel, buta kis képekkel,
amelyeken a rádiókezelők az antennájukon lógtak, mint a
majmok vagy a száradó ruhák, esetleg mocskos kártyák nagy
mellű, félmeztelen nőkkel, akik a rádióberendezésre simulva
dünnyögtek a kézi mikrofonba. Augustine ott ült a mikrofonja
előtt a pincében, és az amatőr frekvenciákat pásztázta,
folyamatosan továbbítva a hívójelet, miközben végigment
rajtuk, s akár egy perc, akár pár óra múlva, de előbb-utóbb
mindig reagált valaki.