volt, ez igaz, azonban – a republikánusok által sugallt üzenettel
ellentétben – messze nem hozott létre annyi állást, mint az
ország többi része összesen. Valójában az történt, hogy más
államok veszteségei majdnem pontosan kiegyenlítették a
Wisconsinban, Massachusettsben és Texasban elért többletet.
Ezért állíthatta Wisconsin kormányzója, hogy az ő állama jegyzi a
nemzeti állásnövekedés felét, és Minnesota kormányzója is
mondhatta volna, ha gondolt volna rá, hogy az ő államának az
érdeme a növekedések 70%-a, és mindkettejüknek igaza lett
volna ebben a technikailag korrekt, mégis alapvetően félrevezető
megfogalmazásban.
Vagy vegyük Steven Rattnernek a The New York Timesban
nemrég megjelent írását,{^8 } amelyben Thomas Piketty és
Emanuel Saez közgazdászok munkája alapján bizonygatta, hogy
a jelenlegi amerikai gazdasági fellendülés egyenlőtlenül oszlik
meg az amerikaiak között.
A legújabb statisztikák egyre ijesztőbb[^42 ] eltérést mutatnak a gazdagok
vagyona és mindenki más anyagi helyzete között – és végre foglalkozni kellene
ezzel a kétségbeejtő torzulással. Ez a helyzet még egy olyan országban is
megdöbbentő, amely hozzáedződött a jövedelmi különbségekhez.
2010-ben, amikor az USA egyre jobban magához tért a recesszióból, az
országban 2009-hez képest elért pluszjövedelemnek – 288 milliárd dollárnak –
az elképesztő 93 százaléka esett az adófizetők legfelső 1 százalékára, azaz
azokra, akik legalább 352 000 dollárt kerestek abban az évben. [...] Az alsó 99
százaléknak – az inflációval korrigálva – fejenként csak mikroszkopikus 80
dollárnyi fizetésemelkedés jutott 2010-ben. A legfelső 1 százaléknál, ahol az
átlagjövedelem 1 019 089 dollár volt, 11,6 százaléknyit nőtt a jövedelem.