rétegnek kedvezően alakult a helyzete, az alsó 90% lába alól
egyre jobban kicsúszott a talaj.
A fentiek egyike sem mond ellent annak, hogy Amerikában
kicsit hamarabb süt fel a nap a leggazdagabb amerikaiaknak,
mint a középosztálynak, mégis némileg más megvilágításba
helyezi a dolgokat. Nem arról van szó, hogy 1% nyer, a többiek
meg hervadoznak. A legfelső 1%-on kívül eső, de a felső 10%-ba
tartozó emberek, akik között – anélkül hogy ezt
túlhangsúlyoznánk – megtalálható a The New York Times
véleményrovatának sok olvasója is, szintén jól teljesítenek, több
mint kétszer akkora szeletet kanyarítva ki a tortából, mint a
diagram által látszólag megengedett 7%. Az ország fennmaradó
90%-a az, akiknek továbbra sem látszik az alagút vége.
Ha történetesen csak pozitív számok szerepelnek, akkor is
bőven félre lehet magyarázni a százalékos sztorit. Mitt Romney
2012 áprilisában, miután az elnökjelölti kampány során a női
szavazók részéről alacsony támogatást tapasztalt, az alábbi
közleményt adta ki: „Nehéz idők járnak az amerikai nőkre
Obama elnöksége alatt. Több nőnek kellett ezekben az években
az álláskereséssel gyötrődnie, mint bármikor korábban. Obama
alatt az állásvesztések 92,3%-a a nőket sújtotta.”{^10 }
Ez az állítás a maga módján igaz. A statisztikai hivatal szerint
2009 januárjában a foglalkoztatottak összlétszáma 133 561 000
volt, míg 2012 márciusában csak 132 821 000, ami nettó 740 000-
rel kevesebb állást jelent. A nők körében a megfelelő számok 66
122 000 és 65 439 000, vagyis 2012 márciusában 683 000-rel
kevesebb nő dolgozott, mint 2009 januárjában, amikor Obama