találhatók, de 1943-ban itt zsongott és vibrált a háborús
matematika idegközpontja. A Columbia Alkalmazott Matematikai
Csoportjában fiatal nők tucatjai görnyedtek a Marchant asztali
kalkulátorok fölé, és számolták a vadászgépek optimális
pályaívét, hogy az ellenséges repülőket lőtávolon belül tartsák.
Egy másik lakásban princetoni kutatók a stratégiai bombázások
menetrendjét készítették. A szomszéd szobában pedig az
atombombaprojekt columbiai részlege működött.
De mind között az SKCS volt a legnagyobb, és végső soron a
legbefolyásosabb csoport. Légköre egy egyetemi tanszék
intellektuális nyitottságát és hatékonyságát ötvözte a cél
érdekében közösen vállalt felelősség érzésével, ami csak akkor
tapasztalható, ha igazán nagy dolgok forognak kockán.
„Ajánlásokat tettünk, miközben gyorsan peregtek az események –
írta később W. Allen Wallis igazgató. – A vadászgépek harcba
bocsátkoztak a Jack Wolfowitz javaslata alapján vegyes típusú
lőszerrel feltöltött géppuskáikkal, és a pilóták vagy visszatértek,
vagy nem. A hadihajók kilőtték a rakétákat, amelyek
hajtóanyagát Abe Girshick mintavételi tervei alapján hagyták
jóvá, és azok vagy a saját repülőgépeinket és pilótáinkat találták
el, vagy valóban a célpontot semmisítették meg.”{^3 }
A rendelkezésre álló matematikai tehetség összhangban állt a
feladat nehézségével. Wallis szavaival, az SKCS „a valaha létrejött
legkülönlegesebb statisztikai kutatócsoport volt, mind a
résztvevők száma, mind azok minősége tekintetében”.{^4 } Ott volt
Frederick Mosteller, a Harvard majdani statisztika tanszékének
létrehozója. Ugyanígy Leonard Jimmie Savage, a döntéselmélet