fényképsorozatot, és kiderült, hogy a tetem meglehetős
tehetséggel ismerte fel a képeken megörökített emberi
érzelmeket. Ez már egy holt embertől vagy egy élő haltól is szép
teljesítmény volna, hát még egy haltetemtől – Nobel-díjas
eredmény!
A tanulmány persze egy faarccal elsütött vicc. (És nem is
akármilyen; nekem különösen a „Módszerek” rész tetszett,
amely így kezdődik: „Egy kifejlett atlanti-óceáni lazac [Salmo
salar] vett részt az fMRI-vizsgálatban. A hal nagyjából 18
hüvelyk [46 centiméter] hosszú volt, 3,8 fontot [1,7
kilogrammot] nyomott, és az átvilágítás idején nem volt életben.
[...] Az eszköz fejrészét habszivaccsal párnáztuk ki, hogy
korlátozzuk a lazac átvilágítás alatti mozgását, de mint kiderült,
arra nemigen volt szükség, mert az alany mindvégig szinte
teljesen mozdulatlan maradt.”{^2 }) A vicc leplezett támadás volt,
mint minden vicc;{^3 } ez éppen az idegtudományi képalkotással
foglalkozó kutatók hanyag kutatási módszertanát pécézte ki:
azok ugyanis könnyedén megfeledkeznek arról az
alapigazságról, hogy valószínűtlen dolgok is rengetegszer
megeshetnek. Az idegkutatók ezernyi apró részre – ahogyan ők
nevezik: voxelre – osztják fel az fMRI-átvilágítással kapott
képeket, s azok mind az agy egy-egy kis részének felelnek meg.
Ha az ember átvilágít egy agyat, akkor – még ha az egy hal
teteméből való is – meglehetősen sok véletlen zaj mérhető
minden ilyen voxelben. Eléggé valószínűtlen, hogy a zaj éppen
akkor támadjon, amikor az ember erős érzelmektől eltorzult