módszer mellett; mindeközben a többiek, akiknek az egész mit
sem használt, mélyen hallgatnak.
Bennett tanulmányában nem is az a valóban meglepő, hogy
a haltetem egy vagy két voxelje átmegy egy statisztikai teszten,
hanem az, hogy a neurológiai képalkotásról írt és általa
végigvizsgált tanulmányok nem csekély része nem
támaszkodott semmilyen statisztikai biztosítékra („többszörös
összehasonlításra támaszkodó korrekcióra”, ahogyan az ilyen
biztosítékot nevezni szokás), nem vették tehát tekintetbe azt,
hogy a valószínűtlen mindenütt jelen van. Ilyesfajta korrekciók
nélkül félő, hogy a kutatók akarva-akaratlanul ugyanazt a
szélhámosságot űzik, amit a baltimore-i tőzsdeügynök, és
nemcsak kollégáikkal, hanem önmagukkal is. Ha izgalomba
jönnek attól, hogy a hal voxeljei egyezést mutatnak a
fényképekkel, és semmi egyébbel nem törődnek, az éppoly
veszélyes, mint izgalomba jönni sorozatos sikerről beszámoló
tőzsdei hírlevelektől, és fütyülni a nekik ellentmondó sok más
forrásra.
Visszafejtés, avagy miért nehéz az algebra
Két olyan pont van az iskolai oktatásban, ahol sok gyerek
lemarad matekból. Az egyikkel az általános iskolai tananyagban
találkozik, a törtek bevezetésekor. Addig a számok tényleg
természetes számok, a 0, az 1, a 2, a 3, ... Az ilyen szám ad
választ a „hány” kérdésre[^49 ]. Ettől a meglehetősen primitív