megtanítunk a gyerekeknek, részben önmagukat tanítják meg
rá. Ezek a részek állnak a legközelebb természetes
szemléletünkhöz. Már szinte a születésünkkor tudjuk, hogyan
kell számolni, hogyan kell kategorizálni a dolgokat hely és alak
szerint; ezeknek a fogalmaknak a formális, matematikai
megfelelői nem különböznek olyan nagyon azoktól, amelyből
erednek.
A valószínűség más eset. Bizonyosan eleve van bennünk
készség arra, hogy bizonytalan dolgokról gondolkodjunk, de
ezeknek a gondolatoknak jóval nehezebb formát adni. A
valószínűség matematikai elmélete nem ok nélkül jelent meg
ilyen későn a matematika történetében, s került be ugyancsak
későn a matematikai tananyagba, már ha egyáltalán bekerült.
Ha alaposan végig akarod gondolni, hogy mit jelent a
valószínűség, akkor alighanem elbizonytalanodsz. Ha azt
mondjuk, hogy „1/2 annak a valószínűsége, hogy a feldobott
pénzérme fejre esik”, akkor a 4. fejezetbeli nagy számok
törvényére támaszkodunk, amely azt mondja, hogy ha sokszor
dobjuk fel az érmét, akkor a fejek részaránya szinte
kétségbevonhatatlanul 1/2 lesz – mintha egy keskenyedő
csatorna szorítaná korlátok közé. Ezt nevezik a valószínűség
gyakoriságalapú felfogásának.
De mit értsünk egy ilyesfajta kijelentésen? „20% annak az
esélye, hogy holnap esni fog.” Holnap csak egyszer lesz, az nem
olyan, mint egy sokszor megismételhető kísérlet, mint a
sokszori pénzfeldobás. Némi erőfeszítéssel az időjárást is
beleerőltethetjük a gyakorisági modellbe: azt érthetjük rajta,
blacktrush
(BlackTrush)
#1