nevezik. A nullhipotézis tehát az a feltevés, hogy a
tanulmányozott beavatkozás hatástalan. Ha gyógyszerfejlesztő
vagy, és éppen új hatóanyagot dolgozol ki, akkor a nullhipotézis
az, amitől éjjel nem fogsz tudni aludni. Ha azt valamiképpen
nem lehet kizárni, akkor nem tudhatod, hogy jó úton haladsz-e
egy fontos új hatóanyag kifejlesztésében, vagy csak érdektelen
anyagcsere-folyamatba botlottál bele.
Hogyan lehetne kizárni ezt a lehetőséget? A bevett kereteket
- azokat a nullhipotézis szignifikanciatesztjének nevezik –
legátfogóbb alakjukban a statisztika modern gyakorlatának[^50 ]
kialakítója, R. A. Fisher fogalmazta meg a 20. század elején.
A dolog úgy megy, hogy előbb kísérletezni kell. Elkezded
száz kísérleti alannyal; találomra kiválasztasz közülük ötvenet,
azok kapják majd a reménybeli csodaszert, a maradék ötven
meg placebót. Nyilván abban bízol, hogy a csodaszert szedők
közül kevesebben fognak meghalni, mint a hatóanyag nélküli
pirulát szedőkből.
Ettől kezdve egyszerűnek látszanak a teendők – a protokoll:
ha a hatóanyagot szedők közül kevesebben halnak meg, mint a
placebót szedők közül, akkor sikeresnek nyilvánítod magad, és
irány a hatóanyag engedélyeztetése a megfelelő hatóságnál.
Csakhogy a dolognak nem ez a módja. Az nem elég, hogy az
adatok összeegyeztethetők az elméleteddel; ezenfelül még
összeegyeztethetetlennek is kell lennie az elméleted tagadásával,
a rettegett nullhipotézissel. Hiszen mondhatnám: telekinetikus
erőm oly hatalmas, hogy fel tudom húzni a napot a látóhatár