„Heves reakció minden ellen, ami irodalmi – írta később
életének erről a szakaszáról. – Elbuktam mint író, mert nem
volt semmi fontos mondandóm, de képtelen voltam elfogadni
ezt a magyarázatot. Bukásra ítélt irodalom volt.”{^22 } Vagy még
őszintébben: „Az irodalmat le kell rombolni.”{^23 }
Skinner rendszeres olvasója volt a The Dial irodalmi
folyóiratnak, s abban találkozott Bertrand Russell filozófiai
írásaival, Russell révén pedig eljutott John Watsonhoz, a
behaviorista szemléletmód első nagy szószólójához; később
azután a Skinner név vált szinte a szinonimájává a
behaviorizmusnak. Watson úgy gondolta, hogy a kutatóknak a
kísérleti eredmények megfigyelése a feladatuk, és csak az; a
tudományban nincs helyük a tudatról meg a lélekről felállított
hipotéziseknek. Híres kijelentésével – „Soha senki nem érintett
még lelket, és nem látott kémcsőben sem”{^24 } – magát a
fogalmat is elutasította. Ezek a megalkuvást nem ismerő szavak
felrázhatták Skinnert, mert elment a Harvardra felsőbb éves
pszichológushallgatónak, készen arra, hogy száműzze a
bizonytalan, engedetlen ént a viselkedés tudományos
vizsgálatából.
Skinnert később megdöbbentette egy, a laboratóriumában
szerzett tapasztalat: a labor alatt egy gép folyamatosan
ismétlődő, ritmikus zajt adott, és ő azon kapta magát, hogy
ugyanerre az ütemre csendben ezt a mondatot hajtogatja:
„Innen már nem jutsz ki, innen már nem jutsz ki, innen már
nem jutsz ki.”{^25 } Beszédnek látszott, kis túlzással verssornak is,