holott valójában egyfajta önkéntelen beszédaktus volt, minden
tudatos szerzői közreműködés nélkül.[^56 ] S ez ültette el Skinner
fejében azt a gondolatot, amely révén leszámolhatott az
irodalommal. Mert nem lehet-e, hogy maga a nyelv, még a nagy
költők nyelve is csak viselkedés, amelyet késztetések alakítanak
ki, és laboratóriumban is befolyásolható?
Annak idején a Hamilton College-ban Skinner Shakespeare-
szonetteket imitáló verseket írt; visszatekintve, már
behaviorista felfogásban, úgy idézte fel ezt az élményt, mint
„teljes, kész, skandálható rímes verssorok kibocsátása valami
különös izgatottságban”.{^26 } S most már mint ifjú minnesotai
pszichológiaprofesszor Shakespeare-t is inkább kibocsátónak
látta, mint írónak. Ez a felfogás akkoriban nem volt olyan
eszement, amilyennek manapság látszik; az irodalomkritika
korabeli uralkodó formája, az alapos olvasás (close reading)
éppúgy magán viselte Watson gondolkodásmódjának bélyegét,
mint maga Skinner: nagyon is behaviorista módon előbbre
valónak tartotta a lapon olvasható szavakat, mint a szerző
megfigyelhetetlen szándékait.{^27 }
Shakespeare híres az alliteráló címekről és verssorokról: a
szoros egymásutánban jövő és azonos hanggal kezdődő
szavakról (például a Lóvátett lovagokban: „Már most, uram, egy
fedezés nem nagy felfedezés, de ha az embert felfedezik, akkor
már nem feddhetetlen...”).{^28 } Skinner szemében ez a példára
hivatkozás mint érv egyáltalán nem volt tudományos. Alliterál-e
Shakespeare? Ha igen, akkor azt a matematika bebizonyíthatja.