„Egy alliterációt keltő folyamat működésére – írta erről – csak a
kezdeti mássalhangzók helyzetének elfogadhatóan nagy mintán
végzett statisztikai elemzésével kapható bizonyíték.”{^29 } És
miféle statisztikai elemzés lenne az? Semmi egyéb, mint
egyfajta Fisher-féle p-értékteszt. Itt a nullhipotézis az, hogy
Shakespeare egyáltalán nem bajlódott a szavak kezdőhangjával
- vagyis hogy az egyik szó kezdőhangja egyáltalán nincs
hatással az ugyanabban a verssorban álló további szavak
kezdőhangjára. Az eljárás nagyon sok tekintetben ugyanaz volt,
mint a klinikai vizsgálatokban, de egyvalamiben lényegesen
különböztek: a hatóanyagot tesztelő kutató minden idegszálával
azt reméli, hogy a nullhipotézis elvethető; hogy igazolódik a
szer hatásossága. Skinnernek azonban, aki az irodalmi
vélekedésre szeretett volna rácáfolni, a nullhipotézis volt a
vonzóbb.
A nullhipotézis szerint az egy verssorban álló szavak első
hangjának gyakorisága változatlan maradna, ha a szavakat
beleejtenénk egy zsákba, jól összeráznánk, majd
véletlenszerűen egymás után kiszednénk, és sorba állítanánk
őket. És Skinner pontosan ezt kapta száz szonetten elvégzett
elemzéséből. Shakespeare elbukott a szignifikanciateszten.
Skinner ezt írta: „Bár a szonettek látszólag gazdagok az
alliterációban, nincs rá semmilyen elfogadható bizonyíték, hogy
a költő viselkedésében bármiféle figyelemre méltó alliterációs
folyamat működött volna. Ami a költészetet illeti, Shakespeare