éppenséggel egy kalapból is kihúzhatta volna költeményeinek
szavait.”{^30 }
„Látszólag gazdagok az alliterációban” – micsoda merészség,
már-már pimaszság! Ez tökéletesen visszaadja a Skinner által
létrehozandó pszichológia szellemiségét. Freud még azt akarta
látni, ami rejtetté vált, elfojtódott vagy elhomályosult, Skinner
meg épp ellenkezőleg: igyekezett semmisnek venni a szemmel
láthatónak a létezését is.
Csakhogy tévedett: nem bizonyította be, hogy Shakespeare-
nél nincs alliteráció. A szignifikanciateszt csak eszköz – olyan,
mint a távcső. És némelyik ilyen eszköz többet tud, mint a
másik. Ha obszervatóriumi távcsővel nézed a Marsot, akkor
látni fogod a holdjait; ha csak vadásztávcsővel, akkor nem. De
attól a holdak még léteznek! És éppígy megvannak Shakespeare
alliterációi is. Ahogyan az irodalomtörténészek adatokkal
igazolták, az alliteráció általánosan használatos volt
Shakespeare korában, ismerte és tudatosan használta szinte
mindenki, aki akkor angol nyelven írt.{^31 }
Skinner valami mást bizonyított be: azt, hogy Shakespeare
alliterációi nem produkáltak akkora többletet az ismétlődő
hangokból, amekkorát a tesztjével ki akart mutatni. De miért is
produkáltak volna? Az alliteráció használata a költészetben
lehet hasznos is, zavaró is: némely helyen azért használsz
alliterációt, hogy elérj valamilyen hatást, másutt meg
szándékosan elkerülöd, nehogy nemkívánatos hatást kelts vele.
Lehet, hogy mindent összevéve majd nő az alliteráló sorok