Vegyük Spike Albrecht példáját. A michigani
kosárlabdacsapat, a Wolverines újonc bedobója csak 180
centiméter magas, a 2013-as idény legnagyobb részében a
kispadon ült; senki sem gondolta volna, hogy fontos szerephez
jut az egyetemi kosárlabda-bajnokságon, a Wolverines és a
Louisville Cardinals közötti döntőn. De Albrecht öt egymás
utáni dobással (az ötből négy hárompontos kosár volt) az első
félidőben tíz perc alatt tízpontos vezetéshez juttatta a
Wolverinest a sokkal esélyesebb Cardinalsszal szemben.
Ahogyan a kosárlabda-szurkolók mondják, „forró keze” volt,
vagyis szinte képtelen volt elhibázni a dobást, bármilyen
messze volt is a gyűrűtől, s bármilyen hevesen támadták az
ellenfelek.
„Forró keze” volt, hacsak nem tesszük fel, hogy ilyesmi
nincs. 1985-ben a kognitív pszichológia egyik leghíresebb
korunkbeli tanulmányában{^33 } Thomas Gilovich, Robert Vallone
és Amos Tversky (a továbbiakban: GVT) azt tette a kosárlabda-
rajongókkal, amit Skinner a bárd – Shakespeare – kedvelőivel.
Megszerezték a felvételeket az 1980–81-es idényben a
Philadelphia 76ers kosárlabdacsapat játékosai által hazai
pályán dobott összes kosárról (mind a 48 mérkőzésről), és
statisztikailag megvizsgálták valamennyit. Ha a játékosok forró
sorozathoz vagy hideg sorozathoz érnek, akkor várakozásunk
szerint sikeres kosár után valószínűbben dobnak kosárra, mint
akkor, ha a legutóbbi dobást elvétették. És a GVT szerzőhármas
az NBA szurkolóit megvizsgálva arra jutott, hogy sokan