gondolják így: tíz szurkolóból 9 egyetértett azzal, hogy a
kosárlabdázók két vagy három egymás utáni sikeres dobás után
hajlamosabbak dobásra elszánni magukat.
De Philadelphiában egyáltalán nem ez történt. Julius Erving
- a nagy Dr. J. – 52 százalékos dobó volt. Három sikeres egymás
utáni kosárra dobás után azt gondolnánk, hogy Ervingnek forró
a keze, ám sikeres dobásainak aránya mégis leesett 48
százalékra. És három egymás utáni sikertelen dobás után nem
csökkent tovább a mezőnyből a dobóteljesítménye, hanem
visszaállt 52 százalékra. Más játékosok teljesítménye még
erősebben ingadozott, köztük Darryl „Chocolate Thunder”
(Csokivillám) Dawkinsé. Egy sikeres dobás 62 százalékos átlagos
dobóteljesítménye 57 százalékra esett vissza, ha meg elhibázta,
akkor 73 százalékra nőtt, pont fordítva tehát, mint a szurkolók
jósolták. (Egy lehetséges magyarázat: egy sikertelen dobás
láttán Dawkins érzékelhette, hogy jó védővel került szembe a
hárompontos vonal környékén, és emiatt inkább a védjegyévé
vált „palánkzúzó” zsákolással próbálkozott; ezeket a
zsákolásokat egyébként mindig el is nevezte, volt köztük
„Szégyen pacekba” meg „Turboszexofonos gyönyör”.)
Lehet-e ebből arra következtetni, hogy forró kéz valójában
nem létezik? Még aligha. A forró kéz végül is nem valami
egyetemes gondolat arról, hogy a sikeres dobásra mindig és
mindenhol sikeres dobás következik, az elvétettre meg mindig
elvétett. Ez tünékeny valami, a kiváló kosárlabdázókat kis időre
megszálló ihlet, egy rövid, de nagyszerű időszak, amely
váratlanul jön, és éppoly váratlanul megy. Spike Albrecht tíz