tanulmányban.{^34 } Szimulációkat végeztek, és abba
belefoglalták a forró kezet; a szimulált játékos találati aránya
mindig 90%-ra szökött fel, valahányszor a próbálkozásban volt
két tízdobásos „forró” szakasz. A szimulációknak több mint a
háromnegyedében a GVT szerzőhármas által használt tesztek
azt mondták, hogy nincs ok elvetni a nullhipotézist – még akkor
sem, ha a nullhipotézis teljességgel hamis. A GVT hármas terve
alulteljesítő terv volt, arra volt kigondolva, hogy a forró kéz
létezését elvesse, még akkor is, ha forró kéz netán mégis
létezne.
Ha nem szereted a szimulációkat, akkor nézd a valóságot. A
kosárlabdacsapatok nem egyformán jól védekeznek; a 2012–
2013-as szezonban a szorosan védekező Indiana Pacers ellen az
ellenfelek csak 42%-os hatásfokkal dobtak, a Cleveland
Cavaliers ellen 47,6%-os hatásfokkal. Vagyis a dobókat csak jól
előre látható körülmények között lepi meg a „forró varázs”:
valószínűbb lesz a kosár, ha a Cavaliers ellen játszanak. De ez a
mérsékelt forróság – az ilyet talán inkább csak „meleg kéznek”
kellene nevezni – olyasvalami, aminek a kimutatásához a
Gilovich, Vallone és Tversky használta teszt nem elég érzékeny.
Nem az a jó kérdés, hogy „Igaz-e, hogy a kosárlabdázók
időről időre hirtelen jobb vagy rosszabb találati aránnyal
dobnak kosárra?” – vagyis nem olyan igen–nem kérdést kellene
feltenni, amelyekre a statisztikusok szignifikanciatesztekkel
keresik a választ. Az itt a (jó) kérdés: „Mennyire változik az
időben a kosárlabdázók dobóhatékonysága, és a játékot figyelők
blacktrush
(BlackTrush)
#1