Egy csillagcsoportosulásnak látszó együttes láttán tehát
egyáltalán nem kell arra jutnunk, hogy a szóban forgó csillagok
valóban közel esnének egymáshoz. Másfelől egy csillagegyüttes
lehet olyan tömör, hogy lehetetlenség lenne véletlennek tartani
a létrejöttét. Michell megmutatta, hogy ha a látható csillagok
véletlenszerűen lennének szétszórva az égen, akkor csakugyan
nagyon kicsi lenne rá az esély, hogy hat csillag olyan takarosan
legyen elrendezve, ahogyan a Plejádokban látjuk: 1 az 500 000-
hez az ő számításai szerint. De ott vannak a fejünk felett, mint
valami tömött szőlőfürt. Csak egy eszement gondolhatja,
mondja Michell, hogy ez a véletlen műve.
Fisher elismerőleg írt Michellről, és világosan kimondta,
hogy párhuzamot lát Michell gondolatmenete és a redukció
között:
„Az az erő, amely logikailag támogat egy ilyen
következtetést, az egyszerű diszjunkció [különválasztás] ereje:
vagy egy igen-igen csekély esély vált valóra, vagy nem igaz a
véletlen eloszlás elmélete.”{^4 }
Az érvelés ellenállhatatlan, és a következtetés helytálló: a
Plejádok valóban nem csupán optikailag tartoznak össze,
hanem fizikailag is: ez valódi csillagtársulás, néhány száz
fejlődésben lévő csillaggal, nem csak a szemmel is látható
hattal. Az, hogy sok olyan tömör csillagtársulást látunk, mint a
Plejádok, megfelelő bizonyíték arra, hogy a csillagok helye nem
véletlenszerű az űrben, hanem hogy valamilyen valóságos
fizikai folyamat jóvoltából tömörülnek úgy össze.