nullhipotézis teljesül valamely kísérletben, akkor legfeljebb 1 a
20-hoz annak az esélye, hogy az a kísérlet mégis statisztikailag
szignifikáns eredményt fog adni. Ha a nullhipotézis mindig igaz
- vagyis a belsőségekből való jóslás közönséges
szemfényvesztés –, akkor 20 kísérletből csak 1 lesz
megjelentethető a folyóiratban.
És mégis százával akadnak béljósok, ezrével a felhasított
birkák, és még ez a húszból egy jóslat is bőven megtölti új
eredményekkel a folyóirat minden számát, bizonyítva a
módszerek hathatósságát és az istenek bölcsességét. Az egyik
esetben bevált, publikációval díjazott eljárás a másik béljósnál
már rendszerint csütörtököt mond, de a statisztikailag
szignifikáns eredmények nélküli munkák persze nem jutnak el
a megjelenésig, senki nem jön rá tehát, hogy az utánzás
sikertelen volt. S még ha híre menne is az ilyesminek, a
szakértők még mindig rámutathatnak az óhatatlan apró
különbségekre, hogy lám, az a fiaskó oka; végül is tudjuk, hogy
az előírás, a protokoll működik, hiszen ellenőriztük, és
statisztikailag szignifikáns hatást mutatott!
A modern orvoslás és társadalomtudomány nem béljóslás.
De a pályát elhagyó kutatók az utóbbi években mind
hangosabban pergetik a dobot, hogy a tudományos
irodalomban alighanem a beismertnél több a képletes béljóslás.
A dobosok közül egy görög főiskola nagyon népszerű
matematikatanárából később orvostudományi kutatóvá vált
John Ioannidis a leghangosabb; az ő 2005-ben megjelent cikke, a
„Miért hibás a legtöbb közreadott kutatási eredmény?” heves