vitát kavart a klinikai tudományos körökben, előbb inkább
önkritikus, azután inkább már mentegetőző alaphanggal.{^2 }
Szokás a cikkeknek a hatás kedvéért a tartalmuknál sokkal
drámaibban hangzó címet adni, de Ioannidis cikke nem
vádolható ezzel. Ioannidis komolyan veszi azt a gondolatot,
hogy az orvosi kutatás jó néhány ága teljességgel „nullterület”,
olyan, mint a béljóslás; nincs benne semmi olyan hatás, amelyet
érdemes volna megkeresni. „Bebizonyítható – írja –, hogy a
kutatási eredményként feltüntetett adatok legnagyobbrészt
hamisak.”
A „bizonyítható” valamivel több annál, amit egy
matematikus hajlandó lenyelni, de Ioannidis kétségkívül
alaposan megindokolta, hogy miért mondja, amit mond. A
helyzet a következő. Az orvostudományban a legtöbb
kipróbálandó beavatkozás nem hatásos, és a vélt kapcsolatok
legnagyobbrészt nem léteznek. Elég, ha a betegségek és a
genetikai sajátosságok közötti kapcsolatra gondolunk; a
genomban (az emberi génkészletben) rengeteg gén van, és a
legtöbb nem gyanúsítható azzal, hogy hajlamosítana a rákra
vagy a depresszióra vagy az elhízásra, és általában sincs
semmiféle közvetlen hatása. Ioannidis azt javasolja, hogy
gondolkodjunk el rajta, mi köze lehet az öröklődésnek a
szkizofréniához. Hogy van köze hozzá, az nyilvánvaló, mivel
tudjuk, hogy ez a rendellenesség örökölhető. De a genom melyik
részéből ered? A kutatók széles körben keresgélhetnek – ez
végül is a Big Data korszaka –, megnézhetnek százezer gént