Christopher Chabris[^68 ] vezette kutatócsoport tizenhárom
egypontos nukleotid-polimorfizmust vizsgált az emberi
génkészletben, a genomban – egytől egyig olyat, amelyekről
korábbi vizsgálatok kiderítették, hogy statisztikailag
szignifikáns korrelációban vannak az intelligenciahányadossal
(IQ-val). Tudjuk, hogy az intelligenciatesztekben való jó
szereplés többé-kevésbé örökletes, vagyis éppenséggel nem
oktalanság genetikai markereket keresni. De amikor a Chabris-
csapat nagy adathalmazokon – például a wisconsini tízezer fős
„hosszmetszeti” vizsgálat (Wisconsin Longitudinal Study)
adatain – tesztelte az egypontos nukleotid-polimorfizmusok és
az intelligenciahányados kapcsolatát, akkor ezek a kapcsolatok
mind inszignifikánsaknak bizonyultak; ha netán léteznek is,
szinte biztosan túl kicsik: még egy ilyen nagy kísérlet sem elég a
kimutatásukhoz.{^6 } A genomkutatók mostanában azt gondolják,
hogy az intelligenciahányados örökletessége aligha szorítkozik
néhány okostojásgénre, inkább jó néhány genetikai
jellegzetességből adódik össze, s azok önmagukban véve mind
kis hatásúak. Ez annyit tesz, hogy ha különálló
polimorfizmusokból adódó nagy hatásra vadászol, akkor célt
fogsz érni – ugyanazzal az 1 a 20-ból aránnyal, mint a béljósok.
Még Ioannidis sem gondolja persze, hogy a publikált
cikkeknek csak ezredrészük volna helytálló. A tudományos
kutatások legtöbbje nem csak vaktában lövöldözés a
génkészletre; a kutatók olyan feltevéseket vizsgálnak,
amelyekről van némi előzetes okuk azt gondolni, hogy helyesek