És minél kevésbé engedsz szabadon bűnösöket, annál
valószínűbb, hogy fogságba vetsz ártatlanokat. Megpróbáljuk
tehát úgy meghatározni a szabályokat, hogy a társadalom úgy
vélhesse, megtaláltuk a legjobb kompromisszumot.
Neyman és Pearson szemében a tudomány olyan, mint a
bíróság. Ha egy gyógyszernek szánt hatóanyag nem megy át egy
szignifikanciateszten, akkor nem azt mondjuk, hogy „egészen
biztosak vagyunk abban, hogy a hatóanyag nem hat”, hanem
csak annyit, hogy „a hatóanyag nem tűnik hatásosnak”. És
ezután elvetjük, mintha olyan vádlott volna, akiről nem
bizonyítható be minden kétséget kizáró módon, hogy ott volt a
tetthelyen – még ha a tárgyalóteremben jelen lévő összes nő és
férfi azt gondolja is, hogy a vádlott igenis bűnös.
Fisher semmit sem akart ebből – neki Neyman és Pearson
bűzlött a tiszta matematikától; ő mindenáron ragaszkodott a
tiszta racionalizmushoz, még mindenfajta tudományos szokás
rovására is. A bírók többségének nem volna szíve a hóhérnak
átadni egy nyilvánvalóan ártatlan embert, még akkor sem, ha
azt követelnék a jogi kódexek szabályai. És a legtöbb gyakorló
kutatónak nem volna kedve szigorú szabályok sorát követni, ha
azok megfosztanák attól az önfertőző elégedettségtől, hogy
maga ítélje meg, melyik feltevés helyes valójában. Fisher 1951-
ben ezt írta W. E. Hicknek egy levélben:
Egy kicsit sajnálom, hogy nyugtalankodott a szignifikanciateszt Neyman és
Pearson-féle kritikus tartományokkal stb. való értelmezésének szükségtelenül
baljós felfogásmódja miatt. Magamnak és tanítványaimnak szerte a világon
sohasem fog eszünkbe jutni, hogy használjuk őket. Ha valaki közvetlen