magyarázatot kérne tőlem, hogy vajon miért nem, akkor azt mondanám, hogy
a rossz vége felől ragadják meg a problémát, vagyis nem egy kutató
szemszögéből, jól megalapozott tudásra támaszkodva, amely tudás sejtések és
össze nem illő megfigyelések igen gyorsan váltakozó együttesét tartja
folyamatos megfigyelés alatt. Az ilyen kutatónak biztos válasz kell a
„Tudomást kell-e vennem erről?” kérdésre. Ez a kérdés persze abban a
keretben merülhet fel, és a gondolat finomításához olyan keretben is kell
felmerülnie, hogy: „Ez vagy az a feltevés megbukott-e, és ha igen, akkor a
szignifikanciának mely szintjén és a megfigyeléseknek mely együttese
révén?” Ez csak azért merülhet fel egyértelműen ebben a keretben, mert az
igazi kísérletező mindig ismeri a választ mindazokra a kérdésekre, amelyeket
Neyman és Pearson követői – magam úgy gondolom, hogy hiába – tisztán
matematikai meggondolásokkal igyekeznek megválaszolni.{^14 }De Fisher bizonyosan megértette, hogy a szignifikanciakorlát
megugrása nem ugyanaz, mint megtalálni az igazságot. Egy
gazdagabb, több lépésből álló felfogásmódot gondolt el,
ahogyan 1926-ban írta: „A tudományos tény csak akkor veendő
kísérletileg megalapozottnak, ha egy jól megtervezett kísérlet
csak ritkán nem képes a szignifikanciának ezzel a szintjével
szolgálni.”{^15 }
Nem „egyszer sikerül... szolgálni” tehát, hanem „csak ritkán
nem képes... szolgálni”. A statisztikailag szignifikáns eredmény
afféle nyom tehát: olyan helyet mutat, ahová érdemes kutatói
energiát fordítani. A szignifikanciateszt a nyomozó, nem a bíró.
Tudod, hogy van ez; egy cikkben nagy előrelépésről olvasol:
kiderül, hogy ez és ez ezt meg ezt okozza, az meg meggátol
valami mást; és az egésznek a végén mindig ott találsz egy
szinte semmitmondó mondatot egy, a dologban részt nem vevő
neves kutatótól, valami többé-kevésbé ehhez hasonlót: „Az