felső vezetőket, ha valamelyik csoportnak már egymagában
esélye támadt a leviteli határ fölé nyomni a főnyeremény
összegét. December végén a Random Strategies újra
megpróbálkozott a dologgal, de a lottóigazgatóság résen volt.
December 24-én, három nappal a húzás előtt az igazgatóság feje
e-mailt kapott az embereitől: „A Cash WinFallon a fickók megint
megpróbálják levitetni a főnyereményösszeget.” Ha Harvey arra
játszott, hogy a lottóigazgatóság ünnepnap úgysem dolgozik,
akkor rosszul számított: karácsony első napján kora reggel a
lottóigazgatóság frissítette a főnyeremény becsült összegét, és
közreadta, hogy levitel következik. A többi szindikátus, tanulva
az augusztusi sunyiságból, visszajött a karácsonyi vakációról, és
százezrével vette a szelvényeket – s ezzel a normális szintre
állította vissza a nyereséget.
De a játék lassan már amúgy is a végét járta. Nem sokkal
ezután a Boston Globe újságírójának, Andrea Estesnek az egyik
barátja{^18 } észrevett valami furcsát a lottóigazgatóság „20-20-as
nyerteslistáján”: sokan Michiganből nyertek, és mindegyik
ugyanazon a lottón: a Cash WinFallon. Estes úgy gondolhatta,
hogy van itt valami. A Globe elkezdett kérdezősködni, és attól
gyorsan fény derült az egész ügyre. 2011. július 31-én a Globe
címlapon hozta Estes és Scott Allen írását arról, hogyan
sajátította ki a három fogadócsoport a Cash WinFall
nyereményeit.{^19 } Augusztusban a lottóigazgatóság
megváltoztatta a WinFall játékszabályait, 5000 dolláros korlátot
szabott az egy fogadó által naponta megvehető szelvények
összértékének, és ezzel hathatósan meggátolta a szindikátusokat