mégis, akkor olyan informális gazdasági fekete zónában teszik,
amit nem ér el az adóhivatal. Az állam adóbevétele megint csak
nulla.
A köztes régióban, a görbe közepénél, ahol a kormány a
bevételünkből valahol a semmi és minden közötti részt szed be –
vagyis a való világban –, az államnak lesz tényleges adóbevétele.
{ 3 }
Ez azt jelenti, hogy az adókulcs és az állam adóbevétele közti
kapcsolat nem lehet lineáris. Ha az lenne, akkor az adóbevétel a
görbe valamelyik végén lenne maximális, de mindkét helyen
nulla. Ha az aktuális adókulcs közel nulla, azaz az ábra bal szélén
vagyunk, akkor az adóemelés növeli a kormány rendelkezésére
álló pénzt, amit szolgáltatásokra és programok finanszírozására
fordíthat, ahogy azt intuitíve el is várjuk tőle. Ha azonban az
adókulcs a 100%-hoz közelít, akkor az adóemelés valójában
csökkenti az adóbevételt. Ha a Laffer-csúcstól jobbra állunk, és a
deficitet megszorítások nélkül akarjuk csökkenteni, akkor
nagyon egyszerű és politikailag sima a megoldás: csökkentsük az
adókulcsot, és ezzel növeljük a ténylegesen beszedett adót. Hogy
melyik utat válasszuk, az attól függ, hol vagyunk.
De hol is vagyunk valójában? A dolgok itt kezdenek rázóssá
válni. 1974-ben a legmagasabb adókulcs 70% volt, ezért többen
úgy érezték, hogy a Laffer-görbe jobb oldali lejtőjén tanyázunk.
Főleg az a néhány szerencsés ember gondolta így, aki beleesett
ebbe az adósávba, azaz 200 000 dollár fölötti jövedelme volt.[^12 ] A
Laffer-görbe igazi pártfogóra talált Wanniski személyében, aki
1978-ban megosztotta elméletét a nyilvánossággal The Way the