„A Nagy Dohányt hozó filmekbe a második világháború idején kerültem” –
szokta mondogatni [Reagan]. Abban az időben a legmagasabb adókulcs a 90
százalékot is elérte. „Négy filmmel már a legfelső zónában találtad magad –
tette hozzá. – Ezért általában négy film után mindannyian abbahagytuk a
munkát, és nyaralni mentünk.”{^6 } A magas adókulcsnak kevesebb munka lett a
következménye. Az alacsony adókulcs pedig több munkát eredményezett. Ezt
igazolta az ő tapasztalata is.Manapság nehéz olyan komoly közgazdászt találni, aki szerint
a Laffer-görbe jobb oldali lejtőjén lennénk. Ez talán nem is
meglepő, hiszen a legmagasabb jövedelmek is csak 35%-kal
adóznak, és ez a ráta nevetségesen alacsonynak számított a 20.
század legnagyobb részében. Valószínűleg Reagan idejében is a
görbe bal oldalán helyezkedtünk el. Greg Mankiw, a Harvard
közgazdászprofesszora, republikánus, aki a második Bush elnök
alatt a Gazdasági Tanácsadók Szervezetének elnöke volt, így ír
mikroökonómia-tankönyvében:
A tapasztalatok nem igazolták Laffer vélekedését, hogy az alacsonyabb
adókulcs növelné az adóbevételt. Amikor megválasztása után Reagan
csökkentette az adó mértékét, utána kevesebb adó folyt be, nem pedig több. A
személyi jövedelemadóból keletkező állami bevétel (egy főre jutó, inflációval
korrigált értéken számolva) 9 százalékkal esett vissza 1980 és 1984 között
annak ellenére, hogy az átlagjövedelem (egy főre jutó, inflációval korrigált
értéken számolva) 4 százalékkal nőtt az adott időszak alatt. Ha azonban egyszer
a politika döntött, nehéz lett volna visszacsinálni.{^7 }Úgy illik, hogy most a kínálatoldali elmélet érveit is kifejtsük.
Először is, az adópolitikának nem feltétlenül az adóbevételek
maximalizálása a célja. Milton Friedman, akivel legutóbb a
második világháború idején találkoztunk, amikor fontos katonai