a kartotékokon állt. „Aha, 15-6-56-42 úr, azt gondolta, megússza,
mi?” A nevedet megváltoztathatod valami másra, de a fejed
formáját, azt nem.
A Bertillon-féle rendszert az akkori idők analitikus szellemét
követve 1883-ban bevezette a párizsi rendőrhatóság, és az
hamarosan szétterjedt az egész világon. Fénykorában a bertillonage
uralkodó módszer volt a rendőrőrsökön Bukaresttől Buenos
Airesig. „A Bertillon-részleg – írta Raymond Fosdick 1915-ben – a
modern rendőri szervezet megkülönböztető jegyévé vált.”{^8 } A
maga idejében a bertillonage gyakorlata olyan általános és
megkérdőjelezhetetlen volt az Egyesült Államokban, hogy Anthony
Kennedy bíró a Maryland kontra King ügyben 2013-ban a maga
többségi véleményében felhozta: az államoknak joguk van DNS-
mintát venni a bűnügyben letartóztatottól, mivel – mondta
Kennedy – a nukleotidbázis-sorrend is csak a gyanúsítotthoz
tartozó adatsorozat, egyfajta 21. századi Bertillon-kartoték.
Galton azt firtatta, hogy a Bertillon választotta jellemzők vajon a
lehető legjobbak-e. Vagy talán jobban azonosíthatnád-e a
gyanúsítottat, ha további méréseket is végeznél? A nehézség az, jött
rá Galton, hogy a testméretek nem teljesen függetlenek egymástól.
Ha már megmérted a gyanúsított kezét, akkor tényleg meg kell
mérned a lábfejét is? Hiszen tudod, mit mondanak az emberek a
nagy kezűekről: a lábuk – statisztikai szóhasználattal – szintén
hajlamos nagyobbnak lenni az átlagosnál. Vagyis a lábméret nem
szolgál annyi további információval a Bertillon-kartotékon,
amennyit kezdetben remélni lehetett tőle. Egyre több méretet
felvenni – ha nem jól választjuk őket – folyamatosan rontja a
módszer használhatóságát.