Ennek a jelenségnek a vizsgálatára Galton készített egy újabb
szórásdiagramot, most a magasságról és a könyök meg a középső
ujj vége közötti távolságról. Meglepetésére ugyanazt az elliptikus
mintát látta, ami az apák és a fiúk magasságának szórásdiagramján
rajzolódott ki. Grafikusan szemléltette megint, hogy a két változó, a
testmagasság és a „könyökhossz” korrelál, még ha az egyik nem
határozza is meg pontosan a másikat.{^9 } Ha két mért érték erős
korrelációban van egymással (mint a bal lábméret meg a jobb),
akkor nincs sok értelme időt vesztegetni mindkettőnek a
feljegyzésére. A leghelyesebb azt megmérni, ami nincs
korrelációban semelyik másik mérhető adattal. És a lényeges
korrelációkat már ki lehetett számítani a Galton által addigra
felhalmozott rengeteg antropometriai adatból.
Úgy esett, hogy a Galton felfedezte korrelációk nem vezettek el
egy sokkal jobb Bertillon-rendszerhez. Legfőképpen Galton miatt
nem: ő ugyanis egy másik rendszert támogatott, a daktiloszkópiát –
mai nevén ujjlenyomat-nyilvántartást. Az ujjnyom, akárcsak a
Bertillon-rendszerben mért testméretek, számok vagy jelek
listájára egyszerűsítette a gyanúsítottat; azokat a jeleket azután
szintén kartotékra lehetett írni, rendszerezni és tárolni. De az
ujjnyom szerinti azonosításnak voltak bizonyos nyilvánvaló
előnyei a bertillonage-hoz képest, legfőképpen az, hogy az ujjnyom
sokszor a bűnöző távollétében is felvehető. Ezt Vincenzo Peruggia
esete egészen nyilvánvalóvá tette: Peruggia 1911-ben fényes nappal
vakmerően ellopta a Mona Lisát a Louvre-ból. Peruggia korábban
már volt letartóztatva Párizsban, de a kötelességszerűen felvett
Bertillon-kartotékkal – az ilyen kartotékokat a Bertillon-részlegben
tárolták magasság és más fizikai jellemzők szerint – nem lehetett