Pascal-féle gondolatot, hogy a matematika kijelentéseket tehet
az észlelhető világon túli dolgokról; ezt nemcsak rossznak ítélte,
hanem veszedelmesnek is. Voltaire ezt írja Condorcet éloge-
járól: „...olyan szép, hogy az már ijesztő... ha [Pascal] ilyen nagy
ember volt, akkor mi, többiek mind idióták vagyunk, mert nem
tudunk úgy gondolkodni, mint ő. Condorcet nagy kárt okoz, ha
ezt a könyvet úgy jelenteti meg, ahogyan nekem elküldte.”{^23 }
Az ember itt indokolt felfogásbeli különbséget lát, de a mentor
bosszús féltékenységét is, amiért pártfogoltja az ő filozófiai
ellenlábasával kokettál. Az ember szinte hallja Voltaire-t:
„Akkor ki lesz az, kölyök, ő vagy én?” Condorcet-nek végig
sikerült elkerülnie a választást kettejük között (bár Voltaire-nek
kedvezve a későbbi kiadásokban egy kicsit visszafogottabban
méltatta Pascalt). Megállt félúton kettejük között: átvette
Pascaltól az elhivatottságot a matematikai elvek szélesebb
körben való alkalmazása iránt, s összekapcsolta azt Voltaire
derűs hitével az értelemben, a világiságban és a fejlődésben.
Ami a választást illeti, Condorcet matematikus volt minden
ízében. Egy mindennapi ember azt mondhatná a 2000-es
floridai választásra: „Hát ez furcsa: egy inkább baloldali jelölt a
republikánusokat hozza helyzetbe a választáson.” Vagy a 2009-
es burlingtoni eredmény láttán azt mondhatnák: „Hát ez furcsa,
a centrista pasast, akit alapjában mindenki kedvelt, már az első
menetben kiejtették.” Matematikusnak ez a „hát ez furcsa”-
érzés intellektuális próbatétel. Pontosabban is meg tudnád