bizonytalanságot a maga axiómáiban, akkor hogyan
várhatnánk mást a törvényhozóktól? A jogi realisták Richard
Posner bíróhoz, a Chicagói Egyetem professzorához hasonlóan
azt állítják, hogy a legfelsőbb bíróság jogfelfogása, mondjon
Scalia bármit, sohasem követ formális szabályokat:
Az esetek legnagyobb részében a legfelsőbb bíróság döntési megállapodása
pénzfeldobás, legalábbis abban az értelemben, hogy a döntés nem hozható
meg hagyományos jogi meggondolásokkal, az általuk alapul vett
alkotmányjogi és törvényen alapuló nyelvezeten és korábbi határozatok
alapján. Ha ezeket az ügyeket lényegileg jelentéstani módszerekkel el lehetne
dönteni, akkor vita nélkül határozhatnának róluk a tagállamok legfelsőbb
bíróságai vagy a szövetségi fellebbviteli bíróságok, és sohasem tárgyalná meg
őket a legfelsőbb bíróság.{^7 }E szerint a felfogás szerint a jog nehéz kérdéseit – azokat,
amelyek végül a legfelsőbb bíróságig jutnak – az axiómák
meghatározatlanul hagyják. Ilyenformán a bírák ugyanabban a
helyzetben vannak, amelybe Pascal került, átlátva, hogy ezen a
módon nem juthat döntésre Isten létezése felől. Pedig, mint
Pascal írta, nem maradhatunk játékon kívül. A bíróságnak
mindenképpen döntenie kell, ha képes rá hagyományos jogászi
következtetéssel, ha nem. S a bíróság néha Pascal nyomdokait
követi: ha az értelem nem szabja meg a döntést, akkor dönts
úgy, hogy az a legjobb következményekkel járjon. Posner szerint
végül is ezt az utat választották a bírák a Bush kontra Gore
ügyben, Scaliával a többségben. Olyan döntésre jutottak –
mondja Posner –, amelyet valójában nem támogatott meg sem
az alkotmány, sem jogi precedens. Ez pragmatikus