felvilágosult szavazókat, akkor csak úgy kerülhetjük el a rossz
választást, ha egyedül azoknak a jelölését fogadjuk el, akiknek
megbízunk az alkalmasságában.”{^22 }
De nem a szavazókkal volt baj, hanem a matematikával.
Condorcet, ma már tudjuk, a kezdettel bukásra volt ítélve.
Kenneth Arrow 1951-ben írt PhD-értekezésében bebizonyította,
hogy már a Condorcet-félénél sokkalta kevesebbet megkövetelő
axiómahalmazok is paradoxonokba torkollnak, még ha éppoly
kikezdhetetlennek látszanak is, mint az aritmetika Peano-féle
szabályai.[^189 ] Ez igen elegáns munka volt, és 1972-ben
hozzásegítette Arrow-t a közgazdasági Nobel-díj elnyeréséhez,
de Condorcet-nek alighanem csalódást okozott volna, mint
Hilbertnek Gödel tétele.
Vagy talán mégsem – Condorcet-t nem lehetett egykönnyen
megingatni. Amikor felgyorsultak a forradalom eseményei, az ő
jámbor köztársaságpártiságát hamarosan elsöpörték a nálánál
radikálisabb jakobinusok; előbb csak kiszorult a politikából, de
utóbb már bujkálnia kellett, hogy elkerülje a nyaktilót. De még
ez sem rendítette meg a hitét a gondolkodás és a matematika
vezette fejlődés feltartóztathatatlanságában. Egy párizsi
biztonságos ház magányában, tudván, hogy már nincs sok ideje,
megírta művét, az Esquisse d’un tableau historique des progrès
de l’esprit humaint (Az emberi szellem fejlődésének vázlatos
története), s abban a maga jövőképét. Megdöbbentően derűlátó
írás ez; olyan világot ír le, amelyben a tudomány ereje