HOGYAN MEHETÜNK JÓ FELÉ
Második és harmadik egyetemi évem között egy
közegészségügyi kutató (mindjárt érthető lesz, miért nem
mondok nevet) felvett nyári munkára. Matematika főszakost
akart, mert szerette volna tudni, hogy hány tuberkulózisos
beteg lesz 2050-ben. Ez volt a dolgom azon a nyáron. A kutató
ellátott egy nagy mappára való cikkel, ami mind a
tuberkulózisról szólt – mennyire fertőző különféle körülmények
között, általában hogyan folyik le a fertőzés, meddig tart a
legfertőzőbb időszak, milyenek a túlélési görbék, hogyan tartják
be a betegek a gyógyszerezési előírásokat életkor, nem, rassz és
HIV-fertőzöttség szerint. A mappa jókora volt, rengeteg cikkel.
Nekiláttam, ahogyan matek főszakoshoz illik: modellt állítottam
fel a tuberkulózis előfordulásáról – hogy ezekből az adatokból
megbecsülhessem, miként változhatnak a népesség különféle
csoportjaiban a tuberkulózissal való fertőzöttség arányai, azok
az arányok hogyan hathatnak egymásra az idő változásával,
évtizedről évtizedre, egészen 2050-ig, a szimuláció
végdátumáig.
Nekem az derült ki az egészből, hogy még csak halvány
fogalmat sem alkothatok róla, hány tuberkulózisos beteg lesz
2050-ben. Az empirikus vizsgálatokban egytől egyig volt