valamekkora óhatatlan bizonytalanság: a szerzők azt írták,
hogy a fertőzési arány 20%, de lehet, hogy 13%, és az is lehet,
hogy 25%; biztosan csak annyit lehet tudni, hogy nem 0% és
nem is 60%. Ezek a helyi bizonytalanságok beszivárogtak a
szimulációba, a paraméterek bizonytalanságai tovább hizlalták
egymást, és mire 2050-ig jutottunk, a jel beleveszett a zajba.
Bárhogy alakíthattam a szimuláció végeredményét. Kijöhetett
az is, hogy 2050-ben senkinek nem lesz tuberkulózisa, de az is,
hogy a népesség nagy hányadának lesz. Nem volt biztos lábakon
álló módszer arra, hogyan válasszak közülük.
De a kutató nem ezt akarta hallani. Nem ezért fizetett
engem, hanem azért, hogy mondjak egy számot, és időről időre
türelmesen emlékeztetett is erre. Tud a bizonytalanságról –
mondta –, az orvosi kutatás már csak ilyen, ezt mind érti, csak
adjam meg a legjobb becslést. Kézzel-lábbal tiltakoztam,
mondván, bármilyen egyszerű becslés rosszabb lehet még a
semminél is, de nem tágított. Végül feladtam – mégiscsak ő volt
a főnök. Később – biztos vagyok benne – rengeteg embernek
elmondta, hogy 2050-ben X számú tuberkulózisos beteg lesz. És
fogadok, ha megkérdezte tőle valaki, vajon honnan tudja, akkor
azt válaszolta, hogy felfogadott egy fickót, és az kimatekozta.
A kritikus számít
Ebből a történetből úgy látszhat, hogy a gyáva utat ajánlom a
tévedések elkerülésére: a nehéz kérdésekre mindig válaszolj