Napjainkban Nate Silver a biztos lábakon álló bizonytalanság
bajnoka – előbb online pókeres, azután szakavatott
baseballstatisztikus, majd politikai elemző; a The New York
Timesban a 2012-es amerikai elnökválasztásról megjelent cikkei
addig soha nem látott érdeklődést keltettek a
valószínűségelmélet módszerei iránt. Silver szerintem a
valószínűség Kurt Cobainje.{^4 } Mindketten olyan kulturális
gyakorlat elkötelezettjei voltak, amely korábban csak az igazi
beavatottak szűk körére korlátozódott (Silver a sport és a
politika eseményeinek kvantitatív előrejelzéséé, Cobain a punk
rocké). S mindketten bebizonyították, hogy ha ezt a gyakorlatot
hozzáférhető módon, de abból semmit fel nem adva kiviszed a
széles nyilvánosság elé, akkor népszerűvé is teheted.
Miben volt Silver ilyen jó? Nagyrészt abban, hogy beszélni
akart a bizonytalanságról, de a bizonytalanságot nem mint a
gyengeség jelét mutatta be, hanem mint a világban meglevő
tényleges dolgot – mint olyasvalamit, amit tudományos
szigorúsággal lehet tanulmányozni, és jó célokra lehet
használni. Ha most 2012 szeptembere volna, s megkérdeznél
néhány politikai szakértőt, hogy „Ki fogja megnyerni a
szeptemberi elnökválasztást?”, akkor jókora hányaduk azt
mondaná, hogy „Obama nyeri meg”, egy kisebb hányaduk azt,
hogy „Romney nyeri meg”, holott mind tévednének, mert csak
az a válasz volna helyes, amit Silver volt hajlandó adni – szinte
egyedül a szélesebb közönségnek szánt médiában –: