kicsinyek, még csak nem is semmik. Mi mások lennének tehát,
mint a kimúlt mennyiségek kísértetei?”[^20 ]{^2 }
És a kalkulus mégis működik. Ha a fejed fölött megforgatsz
egy követ, majd hirtelen elengeded, akkor egyenes vonalú
röppályán fog kirepülni, állandó sebességgel,[^21 ] pontosan abban
az irányban, amerre a kalkulus szerint az elengedés pillanatában
mozog. Ez Newton éleslátásának egy újabb vetülete: a mozgó
tárgyak általában egyenes vonalú pályát követnek, hacsak
valamilyen más erő ki nem billenti őket erről a pályáról. Ez az
egyik oka annak, hogy a lineáris gondolkodás annyira
természetesen adódik a számunkra: a mozgásról és időről
kialakult intuíciónkat azok a jelenségek formálták, amelyeket a
világban tapasztalunk. Már azelőtt is, hogy Newton kodifikálta a
törvényeit, valami azt sugallta nekünk, hogy a dolgok egyenes
vonalban szeretnek mozogni, kivéve, ha valami oka van az ettől
való eltérésnek.
Elenyésző növekmények és fölösleges zavarok
Newton bírálóinak egy ponton igazuk volt: a derivált
konstrukciója nem felelt meg annak a követelménynek, amit ma
szigorú matematikának hívunk. A bajt a végtelenül kicsiny
fogalma okozza, ami évezredeken keresztül okozott kisebb-
nagyobb fejfájást a matematikusoknak. A gondok a görög
Zénónnál kezdődtek, aki az i. e. 5. században az eleai iskola
filozófusaként olyan, a fizikai világra vonatkozó, ártatlannak