Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

éggömb betűi Tlön egyik ábécéjének betűi voltak. Így tolakodott be először
a fantasztikus világ a való világba. Valami nyugtalanító véletlen úgy akarta,
hogy a második betolakodásának is tanúja legyek. Pár hónappal később
történt, a Cuchilla Negra-hegységben, egy brazil szatócsboltjában. Sant’
Annából jöttünk visszafelé Amorimmal. A Tacuarembó folyó áradása arra
kényszerített bennünket, hogy kipróbáljuk (és elviseljük) a szatócsbolt
kezdetleges vendégszeretetét. A boltos recsegő tábori ágyakat állított fel
egy hordókkal, bőrökkel telezsúfolt, nagy helyiségben. Lefeküdtünk, de
hajnalig nem hagyott aludni bennünket egy láthatatlan, részeg atyafi, aki
kacskaringós szitkokat váltogatott milongafoszlányokkal vagy inkább
egyetlen milonga foszlányaival. Mint sejthető, a gazda tüzes pálinkájának
tulajdonítottuk ezt a kitartó ordibálást... Reggelre holtan feküdt az ember a
folyosón. Érdes hangja megtévesztett bennünket: fiatal legény volt.
Lázálmában kiesett az övtasakjából néhány pénzdarab meg egy fényes
fémkúp, amelynek akkora volt az átmérője, mint egy játék kocka éle. Egy
gyerek hiába próbálta fölvenni azt a kúpot. Egy felnőtt ember is alig tudta
megemelni. Én a tenyeremben tartottam néhány percig; emlékszem, hogy
milyen elviselhetetlenül súlyos volt, és amikor letettem a kúpot, utána még
jó ideig éreztem a terhét. Arra is emlékszem, hogy milyen szabályos kört
nyomott a tenyerembe. Ez a kézzel fogható, parányi, de rendkívül súlyos
tárgy furcsa érzéssel, viszolygással és félelemmel töltött el. Az egyik
helybeli azt ajánlotta, hogy dobjuk bele a megáradt folyóba, de Amorim
megvásárolta egypár pesóért. Senki se tudott semmit a halottról, csak
annyit, hogy „a határvidékről jött”. Bizonyos tlöni vallások szerint az ilyen
(nem földi fémből való), kis, de igen súlyos kúpok az istenség képmásai.
Itt be is fejezem az elbeszélésem személyes részét. A többi már
valamennyi olvasóm emlékezetében (ha ugyan nem reményeiben és