maga személyét, amely (szépsége és tevékenysége folytán) olyannyira ki
van téve a hibás és elsietett értelmezéseknek.
r) Egy Bacourt bárónőhöz írt remek szonettcsokor (1934).
s) Kézírásos jegyzék versekről, amelyek a központozásnak köszönhetik
hatásukat.
Eddig tart (nem hagytunk ki egyebet, csak néhány homályos alkalmi
szonettet Madame Henri Bachelier vendégszerető – vagy inkább mohó –
emlékkönyve számára) Ménard látható életműve, a keletkezés
időrendjében. Most áttérek a másikra: a földalattira, a mérhetetlenül hősire,
a példátlanra. És egyben – ó, emberi lehetőségek! – befejezetlenre. Ez a mű,
talán a legjelentősebb korunkban, a Don Quijote első részének kilencedik és
harmincnyolcadik fejezetéből és a huszonkettedik fejezet egy részletéből
áll. Tudom, hogy egy ilyen állítás ostobaságnak tűnik; ennek az
„ostobaságnak” az igazolása e jegyzetek elsőrendű célja.
Két különböző értékű szöveg ösztönzött erre a vállalkozásra. Egyik
Novalisnak az a filológiai töredéke – a drezdai kiadásban a 2005-ös számot
viseli –, amely egy meghatározott szerzővel való teljes azonosulás témáját
körvonalazza. A másik azoknak az élősdi könyveknek egyike, amelyek
Krisztust egy bulvárra, Hamletet a Cannebière-re, Don Quijotét a Wall
Streetre helyezik. Mint minden jó ízlésű ember, Ménard utálta ezeket a
fölösleges bohóckodásokat, amelyek csak arra jók, mondta, hogy a
plebejusnak megszerezzék az anakronizmus élvezetét, vagy pedig (ami
rosszabb) elgyönyörködtessenek bennünket azzal a lapos gondolattal, hogy
minden korszak egyforma, vagy hogy nagyon is különböző. Érdekesebbnek
- bár megvalósításában ellentmondásosnak és felszínesnek – találta Daudet
híres célkitűzését: egy alakban, mint Tartarin, egyesíteni az Elmés Nemes
Lovagot és fegyverhordozóját... Akik azzal gyanúsították meg Ménard-t,
[ 10 ][ 11 ]