hogy egy kortárs Don Quijote megírásának szentelte életét, rágalmazzák
fényes emlékét.
Nem más Don Quijotét akart papírra vetni – ami könnyű –, hanem a
Don Quijotét. Szükségtelen hozzáfűzni, hogy sohasem tervezte az eredeti
gépies átírását; nem állt szándékában lemásolni. Bámulatos becsvágya az
volt, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek – szóról szóra és sorról sorra –
egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel.
„Szándékom csupán meghökkentő – írta nekem 1934. szeptember 30-án
Bayonne-ból. – Egy teológiai vagy metafizikai bizonyítás végeredménye (a
külvilág, Isten, az okozatiság, az egyetemes formák) nem kevésbé kitervelt
és szokványos, mint az én kibeszélt regényem. Az az egyetlen különbség,
hogy a filozófusok tetszetős kötetekben adják közre munkájuk közbeeső
állomásait, én pedig elhatároztam, hogy eltüntetem őket.” Valóban, nem
maradt egyetlen piszkozat sem, amely erről a sokesztendei munkáról
tanúskodna.
Az elgondolt kezdeti módszer viszonylag egyszerű volt. Jól tudni
spanyolul, visszanyerni a katolikus hitet, harcolni a mórok vagy a török
ellen, elfelejteni Európa 1602 és 1918 közötti történelmét, Miguel de
Cervantesnek lenni. Pierre Ménard-t foglalkoztatta ez az eljárás (tudom,
hogy már elég ügyesen kezelte a 17. századi spanyol nyelvet), de elvetette,
mivelhogy könnyű. Talán inkább mert képtelenség! – mondhatja az olvasó.
Helyes, de a vállalkozás eleve képtelen volt, és véghezvitelének valamennyi
képtelen módja közül ez volt a legkevésbé érdekes. 17. századbeli
népregényírónak lenni a 20. században – ezt lekicsinylésnek érezte.
Valamiképpen Cervantesnek lenni és eljutni Don Quijotéhoz, ezt kevésbé
vesződségesnek – tehát kevésbé érdekesnek – vélte, mint megmaradni
Pierre Ménard-nak, és így jutni el Don Quijotéhoz, Pierre Ménard
blacktrush
(BlackTrush)
#1