tapasztalatai révén. (Mellesleg szólva, ez a meggyőződés vétette ki vele a
Don Quijote második részének önéletrajzi bevezetőjét. Bevenni ezt az
előszót annyi lett volna, mint újabb személyt teremteni – Cervantest –, de
azt is jelentette volna, hogy Don Quijotét ettől a személytől, nem pedig
Pierre Ménard-tól függően ábrázolja. Ezt a könnyű megoldást
természetesen elutasította.) „Vállalkozásom lényegében nem nehéz”,
olvasom levelében más helyütt. „Ahhoz, hogy véghezvigyem, elég volna
halhatatlannak lennem.” Bevalljam-e: sokszor elképzelem, hogy befejezte,
és úgy olvasom a Don Quijotét – az egész Don Quijotét –, mintha Ménard
gondolta volna ki? A huszonhatodik fejezet böngészésével töltött estéken (ő
sohasem rugaszkodott neki ennek) ráismertem barátunk stílusára és mintegy
hangjára is ebben a pompás mondatban: a folyók nimfáit, a bánatos és
nedves Echót. Egy morális és egy fizikai jelző e hatásos összekapcsolása a
Shakespeare-verssort juttatta eszembe, amelyről egy délután beszélgettünk:
Where a malignant and a turbaned Turk...Miért éppen a Don Quijotét?, kérdezheti olvasónk. Spanyol ember esetében
ez a választás nem lett volna megmagyarázhatatlan, ám kétségtelenül az egy
nîmes-i szimbolistánál, ama Poe követőjénél, aki Baudelaire-t nemzette, aki
Mallarmét nemzette, aki Valéryt nemzette, aki Edmond Teste-et nemzette.
A már idézett levél megvilágítja ezt a kérdést. „A Don Quijote –
magyarázza Ménard – mélységesen érdekel, de nem látom – hogy is
mondjam? – elkerülhetetlennek. Nem tudom elképzelni a világmindenséget
Edgar Allan Poe kitörése nélkül:
Ah, bear in mind this garden was enchanted!