Se a Le bateau ivre vagy a The Ancient Mariner nélkül, de a Don Quijote
nélkül hajlandó vagyok elképzelni. (Persze csak a magam személyes
hajlandóságáról beszélek, nem a művek történelmi visszhangjáról.) A Don
Quijote esetleges mű, a Don Quijote szükségtelen. Eltervezhetem a
megírását, meg is írhatom anélkül, hogy tautológiát követnék el. Tizenkét-
tizenhárom éves fejjel elolvastam, talán egészében. Azután figyelmesen
újraolvastam néhány fejezetet, azokat, amelyekkel most nem foglalkozom.
Úgyszintén áttanulmányoztam a közjátékokat, a színműveket, a Galateát, a
Példás elbeszéléseket, Persiles és Segismunda kétségtelenül fáradságos
kalandjait és a Parnasszusi utazást... A Don Quijote emléke, amelyet
egyszerűsített a felejtés és a közöny, teljesen egyenértékű bennem egy meg
nem írt könyv bizonytalan előképével. Ezt a képet feltételezve (amit
jószerével senki sem tagadhat meg tőlem) nem vitás, hogy problémám
sokkal nehezebb, mint a Cervantesé. Szívélyes elődöm nem utasította el a
véletlen közreműködését: kissé à la diable alkotta meg halhatatlan művét, a
nyelv és a lelemény tehetetlenségétől vezettetve. Én arra a rejtelmes
feladatra vállalkoztam, hogy betű szerint visszaállítsam az ő spontán művét.
Két sarkalatos törvény irányítja magányos játékomat. Az első megengedi,
hogy formai és lélektani jellegű változatokkal kísérletezzem; a második arra
kényszerít, hogy feláldozzam ezeket az »eredeti« szöveg oltárán, s
megdönthetetlen érvekkel igazoljam megsemmisítésüket... Ezekhez a
mesterséges béklyókhoz még egy eredendőt is sorolhatunk. Megírni a Don
Quijotét a 17. század elején észszerű, szükséges, talán sorsszerű vállalkozás
volt; a huszadik elején majdnem lehetetlen. Nemhiába telt el háromszáz
esztendő, telezsúfolva roppant bonyolult dolgokkal. Hogy csupán egyet
említsek közülük: éppen a Don Quijotéval.”
blacktrush
(BlackTrush)
#1