Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

E három akadály ellenére Ménard töredékes Don Quijotéja finomabb a
Cervantesénél. Ez otromba módon szülőföldje szegényes vidéki valóságát
állítja szembe a lovagi képzelgésekkel; Ménard a Carmen földjét választja
„valóságul” Lepanto és Lope századában. Micsoda spanyolosságra sarkallta
volna ez a választás Maurice Barrèst vagy Rodríguez Larreta doktort!
Ménard magától értetődő természetességgel mellőzi az ilyesmit. Művében
nincsenek cigányok, sem konkvisztádorok, sem misztikusok, sem II. Fülöp,
sem autodafék. Elhanyagolja vagy száműzi a couleur locale-t. Ez a
megvetés a történelmi regény új irányát jelzi. Ez a megvetés
megfellebbezhetetlenül elítéli a Salammbôt.
Nem kevésbé ámulhatunk, ha egyes különálló fejezeteket veszünk
szemügyre. Vizsgáljuk meg például az első rész XXXVIII. fejezetét,
„amelynek tárgya Don Quijote különös előadása a fegyverekről és a
tudományokról”. Köztudomású, hogy Don Quijote (akárcsak Quevedo a La
hora de todos későbbi keletű, megfelelő helyén) perdöntő ítéletet hoz a
tudományok ellen, a fegyverek javára. Cervantes kiszolgált katona volt:
érthető az ítélete. De hogy Pierre Ménard – a La Trahison des clercs és
Bertrand Russell kortársa – Don Quijotéja ilyen ködös szofisztikába hulljon
vissza! Madame Bachelier ebben a hős lelkiségének való bámulatos és
tipikus írói önalárendelést látott; mások (nem valami ötletesen) a Don
Quijote átírását; Bacourt bárónő Nietzsche hatását. E harmadik értelmezést
(amelyet cáfolhatatlannak vélek) nem tudom, merhetem-e egy negyedikkel
megtoldani, amely nagyon jól egybevág Pierre Ménard szinte isteni
szerénységével: rezignált vagy ironikus szokásával, hogy olyan eszméket
hirdessen, amelyek éppenséggel a visszájukra fordítják igazi nézeteit.
(Emlékezzünk vissza Paul Valéry ellen intézett támadására Jacques Reboul
kérészéletű szürrealista lapjában.) Cervantes és Ménard szövege szóról