szóra azonos, csakhogy az utóbbi mérhetetlenül gazdagabb. (Kétértelműbb,
mondhatják ócsárlói; de a kétértelműség: gazdagság.)
Revelációt jelent összevetni Ménard Don Quijotéját Cervantesével. Az
utóbbi azt írta például (Don Quijote, első rész, kilencedik fejezet):
...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a
cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő
hírnöke.
- századi megfogalmazásban, Cervantes, a „laikus lángelme”
megfogalmazásában ez a felsorolás pusztán csak a történelem retorikus
magasztalása. Ménard viszont ezt írja:
...az igazság, melynek anyja a történelem, az idő versenytársa, a
cselekedetek letéteményese, a múlt tanúja, a jelen intő példája, a jövendő
hírnöke.
A történelem: az igazság anyja; az eszme meghökkentő. Ménard, William
James kortársa nem mint a valóság megismerését, hanem mint forrását
határozza meg a történelmet. Számára nem az a történelmi igazság, ami
megtörtént, hanem az, amiről azt tartjuk, hogy megtörtént. A záró kitételek
- a jelen intő példája, a jövendő hírnöke – szemérmetlenül pragmatikusak.
Éles ellentét van a két stílus között is. Ménard archaizáló – végső soron
idegenszerű – stílusa némiképpen mesterkélt. Nem így elődjéé, aki
fesztelenül használja kora spanyol köznyelvét.
Nincs olyan szellemi gyakorlat, amely végeredményben ne lenne
fölösleges. Egy bölcseleti tan kezdetben a világmindenség valószínű leírása;
múlnak az évek, s már csak egy fejezet – ha ugyan nem csak egy bekezdés