vagy egy név – a filozófia történetében. Az irodalomban még nyilvánvalóbb
ez a végelavulás. „A Don Quijote – mondta Ménard – mindenekelőtt bájos
könyv volt; most alkalom hazafias pohárköszöntőkre, nyelvtani
pöffeszkedésre, trágár luxuskiadásokra. A dicsőség: meg nem értés, és talán
a legrosszabb fajta.”
Semmi új sincs ezekben a nihilista megállapításokban; csak az
elhatározás különös, amelyet Pierre Ménard vont le belőlük. Eltökélte, hogy
elébe megy a hiábavalóságnak, ami az ember minden fáradozására vár;
rendkívül bonyolult és eleve jelentéktelen vállalkozásba kezdett. Arra
áldozta gondját és éjszakáit, hogy idegen nyelven megismételjen egy
korábbról létező könyvet. Szaporodtak a piszkozatok; kitartóan javítgatott,
és több ezer kéziratlapot tépett össze. Nem engedte, hogy bárki is
beléjük tekintsen, és gondja volt rá, hogy ne éljék túl. Hasztalanul
próbáltam rekonstruálni őket.
Úgy okoskodtam, hogy a „végső” Don Quijotéban afféle palimpszesztet
láthatunk, amelyből elő kell hogy tűnjenek barátunk „előzetes” írásának –
halvány, de nem olvashatatlan – nyomai. Sajnos csak az előzőnek a
munkáját visszájára fordító második Pierre Ménard áshatná ki és
támaszthatná fel ezt a Tróját...
„Gondolkozni, elemezni, kitalálni (írta még nekem) nem rendellenes
dolog, ez az értelem természetes lélegzése. Dicsőíteni e funkció alkalmi
megvalósulását, régi és idegen gondolatokat gyűjtögetni, hitetlenkedő
döbbenettel idézni azt, amit a doctor universalis gondolt, annyi, mint
megvallani tunyaságunkat vagy barbár voltunkat. Minden embernek
képesnek kell lennie minden eszmére, és hiszem, hogy a jövőben így is
lesz.”
[ 12 ]