Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

lakói meglesték álmát: oltalmát kérték, vagy bűvös erejétől féltek. A
félelem hidegen járta át: az omladozó falban keresett magának egy sírfülkét,
és ismeretlen levelekkel takarta be magát.
A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen
természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel
megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv;
ha a nevét kérdi valaki, vagy korábbi életének bármely mozzanatát, nem
tudott volna válaszolni. A lakatlan, szétrombolt templom kapóra jött neki,
mert csak egészen kis része volt a látható világnak; a favágók közelsége is,
mert gondoskodtak szerény étkezéséről. A tőlük kapott rizs és gyümölcs
elegendő táplálék volt testének, amelynek más dolga se volt, csak az alvás
és az álom.
Álmai kezdetben kaotikusak voltak, de nemsokára dialektikussá váltak.
Az idegen egy körkörös amfiteátrum közepére álmodta magát, amely
valahogy a felgyújtott templom volt, és látta, hogy tanítványok hallgatag
serege helyezkedik el a lépcsőn; a leghátsó arcok sok évszázad távolában és
csillagmagasságban álltak, mégis világosan kirajzolódtak. A férfi
anatómia-, kozmográfia- és mágiaórát tartott nekik; az arcok mohó
figyelemmel hallgatták, igyekeztek értelmes válaszokat adni, mintha
rájöttek volna e vizsga jelentőségére: az egyiküket talán kiszabadítja a
puszta jelenés állapotából, és beiktatja a való világba. A férfi csak figyelte
kísértetei válaszait, álmában és éberen, átlátott a szélhámosokon, és olykor
egy-egy kétkedő szóban megérezte a növekvő értelmet. Egy lelket keresett,
amely méltó rá, hogy helyet kapjon a világegyetemben.
Kilenc vagy tíz éjszaka telt el, mire némi keserűséggel belátta, hogy a
tanításait szenvtelenül fogadó tanítványoktól nem várhat semmit, de azoktól
igen, akik néha megkockáztattak egy-egy észszerű ellenvetést. Az előbbiek,