Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

feladatát, várt, amíg teljes nem lesz a holdkorong. Aztán egy délután
megfürdött a folyóban, imádkozott a bolygók isteneihez, kimondta egy
hatalmas név kiejthető szótagjait, és elaludt. Csakhamar egy lüktető szívről
álmodott.
Elevennek, forrónak, titokzatosnak, ököl nagyságúnak álmodta, és
gránátszínűnek, ahogy egy még arctalan és nem nélküli embertest
félhomályában formálódott: tizennégy fénylő éjen át aprólékos szerelemmel
álmodott róla. Minden éjszaka nagyobb bizonyossággal érzékelte. Nem
érintette meg: csak szemtanú volt, megfigyelte, és talán tekintetével
igazított rajta. Minden távolságból, minden szögből átélte és érzékelte. A
tizennegyedik éjszaka végigsimított mutatóujjával a tüdő artériáján, majd
rögtön utána az egész szíven, kívül, belül. Megnyugtatta a vizsgálat.
Másnap éjszaka szándékosan nem álmodott, de utána tüstént megragadta a
szívet, kimondta egy bolygó nevét, és belefogott egy másik nemes szerv
elképzelésébe. Egy év sem telt el, és kész volt a csontváz, a szemhéj. A
végtelen számú hajszál megalkotása volt talán a legnehezebb. Megálmodott
egy egész embert, egy fiút, de az nem mozdult, nem beszélt, nem nyitotta ki
a szemét. Éjszaka éjszakát követett, és a férfi csak alvónak álmodta.
A gnosztikus kozmogóniákban a demiurgoszok összegyúrnak egy vörös
Ádámot, aki nem képes lábra állni; akár a porból gyúrt Ádám, a mágus
éjszakáinak gyümölcse, a megálmodott Ádám is ügyetlen volt, nyers és
kezdetleges. Egy délután a férfi majdnem lerombolta a művét, de
meggondolta magát. (Bár jobban járt volna, ha lerombolja.) Miután minden
fogadalmát megtette már a föld és a folyó isteneinek, leborult a szobor elé –
amely talán tigris vagy csikó lehetett egykor –, és az ismeretlen segítségéért
könyörgött. Aznap alkonyatkor a szoborról álmodott. A szobor élt, lüktetett,
nem tigris és csikó szörnykeveréke, hanem egyszerre mindkét tüzes