Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Győzelmét és békéjét beárnyékolta az undor. A délutáni és hajnali
szürkületben leborult a kőalak elé, talán arra gondolva, hogy irreális fia
lejjebb, a folyó mentén most ugyanezt a szertartást végzi, ugyanilyen
körkörös romoknál; éjjel nem álmodott, vagy csak úgy, ahogy mindenki
más. Elsápadva fogta fel az univerzum hangjait és formáit: fogyatkozó lelke
táplálta távol levő fiát. Élete célja beteljesült; a férfi az elragadtatás
állapotában maradt. Egy idő múlva, amely a történet egyes elbeszélői
szerint néhány év volt, mások szerint néhány lustrum, egy éjfélkor két
evezős ébresztette fel: arcukat nem láthatta, de egy mágusról beszéltek, aki
egy északi templomnál a tűzben lépked, és nem égeti meg magát. Hirtelen
eszébe jutottak az isten szavai. Eszébe jutott: a földkerekség minden
teremtménye közül csak a tűz tudja, hogy a fia kísértet. Ez a gondolat
eleinte megnyugtatta, később gyötörte. Mi lesz, ha fia eltöpreng
természetellenes kiváltságán, és valamilyen módon rájön, hogy ő maga csak
jelenés, semmi más? Hogy nem ember, csak egy másik ember álmának
kivetülése – páratlan megaláztatás, micsoda őrület! Minden apát érdekel a
fia, akit puszta érzékzavarában vagy boldogságában nemzett (engedett a
világra), természetes hát, hogy a mágus aggódott, mi lesz a fiával, akit
ezeregy titkos éjszakán gondolt ki vonásról vonásra, szervről szervre.
Tépelődésének váratlanul szakadt vége, pedig már mutatta néhány
előjel. Először is (hosszú szárazság után) egy domb felett megjelenő távoli
felhő, könnyű, mint egy madár; majd dél felől az ég, amely vörös volt, mint
a leopárdok ínye; azután a füstoszlopok, amelyek rozsdával vonták be a
fémes éjszakát; végül az állatok páni menekülése. Mert megismétlődött,
ami sok évszázada már megtörtént. A tűzisten szentélyének romjait
elpusztította a tűz. Egy madártalan hajnalon a mágus azt látta, hogy gyűrűző
tűzvész zúdul a falakra. Egy pillanatig arra gondolt: a vízbe menekül, de