gondoljunk Shakespeare sorsára) nem osztotta ezt a lesújtó véleményt.
Herbert Quain sem. Úgy gondolta, hogy a jó irodalom eléggé gyakori,
szinte nincs is utcai beszélgetés, ami ne érne fel vele. És úgy gondolta, hogy
az esztétikum nem mondhat le a meglepetés valamilyen formájáról,
emlékezetből pedig bajos meglepődni. Mosolygós őszinteséggel fájlalta a
múlt könyveinek „szolgai és makacs őrzését”... Nem tudom, hogy
igazolható-e e ködös elmélet; csak azt, hogy a könyvei nagyon is áhítják a
meglepetést.
Bánom, hogy visszaszerezhetetlenül kölcsönadtam egy hölgynek Quain
első könyvét. Már jeleztem, hogy bűnügyi regényről van szó: The God of
the Labyrinth; hálás lehetek, hogy 1933 novemberének utolsó napjaiban
hozta forgalomba a kiadó. December elején a Siamese Twin Mystery
kellemes és körmönfont bonyodalmai kötötték le Londont és New Yorkot;
jómagam ennek a végzetes egybeesésnek tulajdonítom barátunk művének a
kudarcát. Meg annak is (teljesen őszinte akarok lenni), hogy tökéletlen a
regény kidolgozása, és olykor üres, rideg pompa kíséri a tenger leírását. Hét
év múltán már képtelen vagyok felidézni a cselekmény részleteit; íme a
vázlata; abban a formában, ahogy most elszürkíti (ahogy most megtisztítja)
az emlékezetem. Egy megfejthetetlen gyilkosság van a mű elején, lassú
feltárás a közepén, megoldás a végén. A rejtély tisztázása után van egy
hosszú, visszautaló bekezdés, amelyben ez a mondat szerepel: Mindenki azt
hitte, hogy a két sakkozó véletlenül találkozott. A mondat azt adja
tudtunkra, hogy téves a megoldás. Az olvasó erre türelmetlenül átfutja a
kérdéses fejezeteket, és rájön egy másik megoldásra, az igazira. E páratlan
könyv olvasója okosabb a detektívnél.
Ennél is rendhagyóbb az April March című „visszafelé haladó és
elágazó regénye”, amelynek harmadik (és egyetlen) része 1936-ban
blacktrush
(BlackTrush)
#1