Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

magam a keskeny vaságyon. Az ablakban az örök háztetők és a felhőkbe
burkolózó alkonyodó nap. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az előérzetek és
előjelek nélküli nap legyen az én elkerülhetetlen halálom napja. Hát hiába
halt meg az apám, hiába töltöttem gyermekkoromat egy hajfengi
szimmetrikus kertben, most én is meg fogok halni? Aztán elgondolkoztam
azon, hogy minden az emberrel magával történik, és minden pontosan most.
Egyik évszázad múlik a másik után, de az események mindig a jelenben
történnek; számtalan ember van a földön, égen és tengereken, és minden,
ami igazán történik, velem történik meg... Madden elviselhetetlen lópofája
villant fel előttem, és kiverte a fejemből ezeket a gondolatokat. Gyűlöletem
és rémületem közepette (most már nyugodtan beszélhetek rémületről, most,
amikor kijátszottam Maddent, most, hogy nyakam már a kötélre vár) arra
gondoltam, hogy ez a hőzöngő katona, aki most bizonyára boldog is, nem is
sejti, hogy én tudom a Titkot. A brit tüzérség Ancre folyó menti új
állásának pontos nevét. Egy madár suhant át a szürke égen, és én vak
dühömben repülőgépnek képzeltem, aztán a gépet sok repülőgépnek (a
francia égen), amint függőlegesen zuhanó bombáikkal megsemmisítik az
egész tüzérséget. Bárcsak elkiálthatnám ezt a nevet, mielőtt egy golyó
szétzúzza a szám, és olyan hangosan kiálthatnám el, hogy elhallatsszék
Németországba!... Az én emberi hangom gyenge. Mit tehetnék, hogy
meghallja a Főnök? Hogy meghallja az a beteg és gyűlöletes ember, aki
legfeljebb annyit tudott Runebergről és rólam, hogy Staffordshire-ben
vagyunk, és hiába várt tőlünk híreket sivár berlini irodájában, hiába bújta
folytonosan az újságokat... Hangosan mondtam: »Menekülnöm kell!«
Nesztelenül felkeltem, a fölöslegesen tökéletes csöndben mintha Madden
máris itt lesne rám. Nem is tudom, miért, talán hogy világosabban lássam,
mennyire nincs semmi kiút, átkutattam a zsebeimet. Csak az volt bennük,