Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

amiről úgyis tudtam, hogy ott van. Az amerikai óra, a nikkellánc a szögletes
érmével, a kulcstartó Runeberg irodájának fölöslegessé vált és
kompromittáló kulcsaival, a notesz, egy levél, amelyet azonnal meg
akartam semmisíteni (de nem tettem), a hamis útlevél, egy korona, két
shilling és néhány penny, piros-kék ceruzám, zsebkendőm és egyetlen
golyóra töltött revolverem. Értelmetlenül kézbe vettem, és a tenyeremben
méregettem, hogy bátorságot merítsek belőle. Tétován arra gondoltam,
hogy egy pisztolylövés messzire elhallatszik. Tíz perc alatt megérett a
tervem. A telefonkönyvből megtudtam az egyetlen ember nevét, aki
üzenetemet továbbíthatja: Fenton külvárosában lakott, alig félórányira
vonaton.
Gyáva ember vagyok. Most már kimondom, amikor már végrehajtottam
tervemet, amelyet senki sem minősíthet kockázatosnak. Én tudom, hogy
rettenetes volt végrehajtani. Nem, nem Németországért tettem. Mit számít
nekem az a barbár ország, amely arra az aljasságra kényszerített, hogy
kémkedjem. Egyébként ismertem egy angol embert, aki számomra nem
kisebb Goethénél. Csak egy óra hosszat beszélgettem vele, de ő ez alatt az
egy óra alatt Goethe volt... Azért tettem, mert éreztem, hogy a Főnök lenézi
az én fajtámbelieket, számtalan ősömet, akik bennem folynak össze. Be
akartam bizonyítani neki, hogy egy sárga meg tudja menteni az ő
hadseregüket. De menekülnöm kellett a kapitány elől. Ökle és hangja
bármelyik pillanatban itt dörömbölhetett az ajtómon. Csendesen
felöltöztem, búcsút intettem magamnak a tükörben, lementem, gondosan
körülkémleltem a csöndes utcán, és kiléptem. Az állomás nem volt messze
a háztól, de jobbnak láttam, ha kocsival megyek. Úgy gondoltam, így
kisebb a kockázat, hogy felismernek; az elhagyatott utcán ugyanis
végtelenül feltűnőnek és védtelennek éreztem magamat. Emlékszem, azt