Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

mondtam a kocsisnak, hogy valamivel a főbejárat előtt álljon meg.
Szándékos és szinte kínos lassúsággal szálltam ki a kocsiból. Ashgrove
községbe mentem, de egy távolabbi állomásra váltottam jegyet. A vonat
alig néhány perc múlva, nyolc-ötvenkor indult. Siettem; kilenc-harminckor
indult a következő. A peron szinte teljesen üres volt. Végigfutottam a
kocsikat. Emlékszem néhány parasztra, egy gyászruhás nőre, egy
fiatalemberre, aki Tacitus Annalesét olvasta buzgón, egy sebesült és boldog
katonára. Végre megindult a vonat. Egy ember, akit felismertem, a peron
végéig futott a vonat után, de hiába – Richard Madden kapitány volt.
Megsemmisültem, reszketve húzódtam az ülés túlsó sarkába, távol a
veszedelmes ablaktól.
Ebből a megsemmisültségből szinte aljas boldogságba csaptam át. Azt
mondtam magamban, hogy megkezdődött a párbaj, és az utolsó asszót én
nyertem meg, hiszen ha csak negyven percre is, ha csak a sors kegyéből is,
kivédtem ellenfelem támadását. Azt mondtam magamban, hogy ez a
parányi győzelem a teljes győzelem előjele. Azt mondtam, hogy nem is
olyan parányi, mert hiszen e nélkül a becses haladék nélkül, amihez a vasúti
menetrend juttatott, már fogoly lennék, vagy halott. Nem kevésbé szofista
módon azzal érveltem, hogy az én hitvány boldogságom is bizonyítja: olyan
ember vagyok, aki szerencsésen ki tud vergődni ebből a kalandból. E
gyengeségből erőt merítettem, amely többé nem hagyott el. Előre látom,
hogy az ember napról napra még vadabb vállalkozásokba megy bele;
rövidesen mindenki vagy rabló, vagy katona lesz; ezeknek azt tanácsolom:
Aki valami szörnyű tettet akar véghezvinni, képzelje, hogy már véghez is
vitte; kényszerítse a jövőt, hogy éppen olyan visszavonhatatlan legyen, mint
a múlt. Így tettem én, és közben már halotti szemmel néztem, hogyan múlik
el a nap, talán az utolsó, és hogyan terül szét az éjszaka. A vonat kőrisfák